Az Európai Unió költségvetése

A Római Szerződés egyik alapvető célja Európa népei közötti gazdasági és politikai unió létrehozása. E cél elérése érdekében a tagországoknak bizonyos feladatokat és tevékenységeket és az ezekhez szükséges jogosítványokat fokozatosan át kell ruházniuk az Unióra. A közös célkitűzések érdekében közös politikákat kell kialakítani, és meg kell osztani annak költségeit. Hasonlóan az államok költségvetéséhez a közösségi költségvetés finanszírozása is jövedelemáramlást jelent, ez esetben a tagállamok szintjéről nemzetek feletti szintre. Az európai integráció történetének már a kezdetén, az Európai Szén- és Acélközösség költségvetésébe beépítették a saját jövedelemforrások elvét, azonban 1970-ig a kiadásokat a tagállamok költségvetési hozzájárulásaiból fedezték. A saját jövedelemforrások elve szerint azonban a Közösség mindinkább arra törekedett, hogy a tagállamok nemzeti költségvetésének megkerülésével bizonyos forrásokat közvetlenül szedjen be. Az Európai Gazdasági Közösség közvetlen bevételi forrásai kezdetben a harmadik országokkal folytatott kereskedelemből származó vámbevételek, az agrárlefölözések voltak. Az 1970-es évektől a saját bevételek már nem fedezték a Közösség kiadásait, így újabb saját forrásként bevezették az ún. VAT-hozzájárulást. A kiadások további növekedése hatására 1988-ban döntöttek a negyedik saját forrás, az ún. GNP-faktor bevezetéséről. A költségvetés elvei Az egységesség elve 1968-tól él a Közösség költségvetésében, addig öt önálló költségvetése volt a három szervezetnek. Az egységesség elve szerint az 1970-es “Költségvetési Szerződés” szerint a Közösség valamennyi pénzügyi műveletét, összes bevételét és kiadását egyetlen dokumentumban, a költségvetésben foglalják össze. Ezt a dokumentumot a költségvetés elfogadására feljogosított szerv hagyja jóvá. A bruttó költségvetés (vagy másképpen általánosság) elve egyrészt azt jelenti, hogy a költségvetési bevételeket nem lehet előre meghatározott