Strófikus zsoltárok a 17. századi katolikus énekgyűjteményekben

Farmati Anna

A zsoltárformát szinte egyértelműen és szinte kizáró jelleggel protestáns műfajként tartja számon az irodalmi köztudat, holott az első nyomtatott katolikus énekeskönyvek szövegformáinak vizsgálata nyomán kiderül, hogy bár nem túl nagy számban ugyan, de ezekben is találhatók stófikus szövegformával rendelkező zsoltárok, ezért a szövegtípusok feltérképezésének folyamatában nem kerülhető meg a strófikus zsoltár problematikája sem. A korban természetesen nem tekinthető jellegzetesen katolikus versszerzési eljárásnak, a gyűjteményeinkben viszont jelen vannak, különböző arányban persze, a zsoltárok is. Számuk ugyan nem jelentős – és ennek okát adják folyamatosan a témával foglalkozó tanulmányok[1] –, puszta jelenlétük miatt azonban érdemes mégis érinteni a kora újkori katolikus zsoltárhasználat (írás és fordítás) kérdéskörét. Egyfelől mert sok a szélsőséges és nem megalapozott tévhit ezekkel a szövegekkel kapcsolatban, másfelől a tények feltárása rávilágíthat későbbi századok szövegformáira, éneklési és imádkozási szokásaira, egyáltalán a katolikus anyanyelvű imádságról kialakult felfogás hiányosságaira.

A zsoltárfordítás hagyománya a magyar katolikus egyházi irodalomban

A zsoltárok, a zsoltáréneklés hagyományának egyetemes ihlető szerepe a kora újkorban már közismert, hiszen az ókeresztény és középkori himnuszok motívumrendszere és építkezési technikája gyakran merített a zsoltárokéból, ezeknek a himnuszok nagy része pedig használatban maradt, többet közülük magyarra is lefordítottak. Az egyes 17. századi gyűjtemények előszavában pedig a zsoltárral mint argumentummal is találkozhatunk: mintegy bibliai igazolását szolgálják annak, hogy helye van az énekes istendicséretnek mind a közösségi liturgiában vagy más jellegű istentiszteleten), mind a magánáhítat gyakorlásában – ez az énekes istendicséret azonban, a széles néptömeg esetében legalábbis, a katolikus egyházban mégsem